Beérkezett egy álláshirdetésre 100 önéletrajz. Vajon mennyi emberrel lenne szakmailag korrekt személyesen is találkoznod, hogy biztosan megtaláld azt, akit keresel? Eddig minden tréningemen megkérdeztem ezt a számot, és egyrészről megdöbbentően kicsi számot, igazából iciri-piciri számot mondtak, másrészről ez évek óta nem változik. Úgy is feltehetném a kérdést, hogy mennyire lehet egy önéletrajzból megállapítani a jelentkező alkalmasságát?
A kérdésemnek az ad aktualitást, hogy éppen értékesítési vezető kiválasztásban vagyok, ahol alaposan átnéztük a jelölteket, majd a nyertes pályázó a munkába állás másnapján felmondott (kapott egy vonzóbb ajánlatot), így az ügyfél kérésére megspórolva a következő álláshirdetést, inkább még alaposabban átnéztük a meglévő pályázókat, azokat, akiket korábban kihagytunk.
A lényeg: eredetileg 100 pályázatból 40 emberrel készült telefonos interjú, majd ebből 15-el személyesen is találkoztam.
Milyen számokat mondanak nekem a hr szakemberek és a munkaadók a tréningjeimen?
Ők átlagosan 4-5 pályázóval találkoznak 100-ból, és úgy, hogy nincs telefonos előszűrés. Kizárólag a beérkező önéletrajzokból eldöntik, hogy ezzel a 4-5 pályázóval érdemes találkozniuk!
Nem tudom számodra melyik szám a megdöbbentőbb, az övéké vagy az enyém, de egyet biztosan el tudok mondani: tapasztalataim szerint a győztes, a „tuti” jelölt 60% eséllyel azok között van, akiket ők be sem hívnak!
Szerintem inkább ez a megdöbbentő!
Pedig nekem gyakran van lelkiismeretfurdalásom, hogy biztos elég ennyi emberrel beszélnem, a „tuti” jelölt esetleg nem azok között van, akiket be sem hívunk interjúra? Na, most alkalmam volt az aktuális értékesítési vezető kiválasztásnál alaposabban átvizsgálni azokat is, akiket nem hívtunk be, és még 10-et telefonon, 4-et pedig személyesen is megnézni. A lelkiismeretem megnyugodott, mert nem voltak jobbak, mint az eredeti merítés, de könnyen lehet, hogy ez csak szerencse.
Mindennek az oka az időhiány?
Volt, aki azt mondta nekem az egyik tréningemen, hogy neki háeresként 70 munkakört kellett betöltenie 3 hónap alatt, így lehetősége sem volt ilyen alapossággal dolgozni, amit maximálisan meg is értek. De félretéve az ilyen speciális helyzeteket, mennyire érzed reálisnak, hogy egy önéletrajz híven reprezentálja azt, hogy mögötte milyen kvalitású munkavállaló lakozik?
Úgy is feltehetném a kérdést, hogy:
– Mennyire van összefüggés aközött, hogy valaki mennyire jó munkaerő és mennyire jó önéletrajzot képes írni?
Nemrég számbavettem, hogy az elmúlt röpke 10 évben, azoknak a nagyon jó embereknek, akiket felvettem, mennyire sugallta előre az önéletrajza, hogy őt mindenképpen be kell hívnunk interjúra, mert befutó esélyes?
Megint egy megdöbbentő szám: 100 esetből kb. 4-5 esetben, 95-ben pedig hiába volt nagyon jó munkaerő a pályázó, az önéletrajza teljesen beleszürkült a pályázatok tömkelegébe!
Mi a legfőbb gond az önéletrajzokkal?
Gyakran emlegetem, hogy az önéletrajz egy reklámanyag, és tapasztalataim szerint még a profi marketingesek sem értenek saját maguk megfelelő prezentálásához, akkor mit várjunk el egy gépészmérnöktől, könyvelőtől, controllertől, háerestől, asszisztenstől?
Egy biztos, toborzással és kiválasztással foglalkozó emberként ezt fontos tudni és ennek szellemében végezni a kiválasztást. Sokan erre azt mondják, hogy: „- De erre nekünk nincs időnk!”. Én meg erre azt mondom, te döntöd el, hogy mire van időd:
- az alapos kiválasztásra
- vagy az egész toborzás-kiválasztási procedúra megismétlésére, akár többször is, mert a felvett pályázó már a próbaidőn megbukik!
Arról nem is beszélve, hogy kulcsmunkakörök esetén, mint pl. egy értékesítési vezető, a felvett ember kvalitásain 10-100 milliós bevételi különbség múlhat a vállalat számára, ehhez képest mi az a +2 nap, amivel többet kell rászánnod a kiválasztásra, hogy a lehető legjobb embert találd meg erre a feladatra?
Szia Tamás!
ha vannak külföldön ilyen jó példák, miért nem kerestek ilyeneket és terjesztitek széltébe-hosszába? Talán, ha sokan látnák, példát vennének róla, pláne, ha csokorbakötnétek emellé még pár sikertörténetet is, amihez ez a módszer juttatott hozzá Titeket.
Másrészt: rengetegen adnak ma a munkakeresőknek 100-féle (lehetőleg minél egymásnak ellentmondóbb) tanácsot arról, hogy milyen a jó önéletrajz. Hogy lehet, hogy e téren még mindig egy helyben állunk és még mindig az a probléma, hogy pályáztatók képtelenek jól megfogalmazni, mit kérnek, a pályázók meg képtelenek jól megjeleníteni az önéletrajzban a kvalitásaikat. (…és, hadd legyek egy kicsit rosszmájú: ha meg megjelenítik, akkor azt meg nem hiszi el a HR!). Ez szerintem rengeteg ember elhelyezkedését megakadályozza, másrészt iszonyú költségeket (vagy plusz időt és macerát) generál a pályáztatóknál, hogy embert tudjanak találni. Ma már törvény is garantálja, hogy könnyű legyen kirúgni valakit. Vajon milyen segítséget akar még mindenki ahhoz, hogy felvenni is könnyen és rugalmasan lehessen embereket?
Harmadrészt pedig: megszöknek az első napon/héten?
Háááát, hölgyeim/uraim, sajnos a munkavállalók is lereagálják ám, hogy az állásinterjúkon sok minden nem derül ki, vagy félrevezetően derül ki. Amint megcsapja őket a „valóság szele”, lépnek. Az emberek szembesülnek a valós viszonyokkal, a valós követelményekkel, a valós környezettel… és, mint a szél! A próbaidő kétélű fegyver. Sajnos mindannyian közösen olyan légkört teremtettünk ebben az országban (vajon csak itt???), hogy az ember úgy érzi, mintha egyenesen az lenne a cél, hogy nehogy egymásra találjanak munkaadók és munkavállalók, mintha egyenesen ellenérdekű felek feszülnének egymásnak ádáz ellenségességgel és keserű gúnnyal. Miért?
Nem tartozik viszont szorosan a kiválasztás, de annál inkább a megtartás témaköréhez, hogy miért mennek el az emberek manapság egy-egy helyről se szó, se beszéd? Folyamatosan azt érzik a munkavállalók, hogy nyomás alatt vannak, amikor felveszik őket, akkor is, amikor már dolgoznak, képzés nincs, juttatások megszűntek, a túlórák fizetetlenek, de a szerződés persze még mindig ugyanarról az óraszámról és javadalmazásról szól, azonban ezt a munkáltató számtalan alkalommal önhatalmúlag megváltoztatja és aláíratja, mintha ez lenne a világ rendje…stb. Folyamatosan azt érzik az emberek, hogy vagy felesleges vagy, vagy pótolható. Számíthatsz belföldi, de – a globalizáció miatt – akár külföldi konkurenciára is, de különben is bármelyik pillanatban kirúghatlak! Hát, ezek után nem szabad azon csodálkozni, hogy a tartózkodások rövid idejűek lesznek, mert a munkavállaló is látja, hogy mehetek másik belföldi céghez, de külföldre is, s addig maradok egy-egy helyen, amig – úgymond – HOZZÁM is lojálisak, nemcsak az én lojalitásomat várják el … ha egyáltalán jelent még ez bárkinek bármit is ebben a gyorsan-gyorsan, hamar-hamar, rugalmasan „mégittvagymárnem” világban.
Hol lehet a megoldás? Milyen út vezet ki mindebből?
Üdv: BÜ